László Zita és Hencz József előadásával töltődhetett fel a közönség a Demokrácia központban

Az előadásra március 27-én vasárnap került sor 17 órától, amikor magyar templomainkban istentiszteleteket, miséket tartanak. A Szatmárnémeti Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia központjában is ez időben templomi hangulatban a Jóistenhez fohászkodott a termet megtöltő közönség.

A fohászt Thália papjaként László Zita művésznő közvetítette lelke húrjain átrezegtetve a magyar lírai alkotások gyöngyszemeit, majd angyali oktávon tolmácsolva.

Az utóbbi idők és jelenünk eseményei miatt elmagányosodott, bezárkózott, elbizonytalanodott, szorongó, rettegő, szétesett, gonoszkodó, lelkét is el- és feladó emberének, akinek nincs ideje a versre, a zenére, a hitre, berácsolta lelke ablakait a művészi magas fokon átadott versek és megzenésített versek irányt mutattak, kiutat a jelen sötétjéből.

Mint a templomban énekimával, itt Szőcs Géza Esti imájának fájdalmas szépségű dalban életre keltett hangjaival kezdődött a kiútkeresés:

„legyen majd velünk Jézus, legyen öröm és ünnep
hogy ott ül asztalunknál ha földi két szemünknek
ő nem is látható már –"

Hervay Gizellával vajúdtunk tovább megszülni a megfelelő szót, amely segít, épít, nem okoz fájdalmat, inkább simogat, bátorít és viszontválaszt szül ember és ember, ember és Isten között.

„Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem."

Kerestük a szeretet, a szerelem szavát, hogy társra leljünk, igazi emberi kapcsolatokat kovácsoljunk, mert nélkülük, amint Dsida Jenőtől hallhattuk a Fázol című versben, a magány fogvacogtató útjait járjuk. Együtt borzongtunk, a művésznő remegő hangon, vacogva-éneklő képzeletet felül múló bizonyságtételével, majd Majtényi Eriktől kapott ihlettel melegítettük lelkünket a Melengetővel. Csodálatos harmóniával simult össze a szoprán és basszus, a nő és a férfihang, a szó és a zene bizonyítva, hogy csak így érhető el a teljesség, az egész. Keresve kerestette a két kiváló előadóművész – előbb halkan, csendesen, óvatosan, majd fokozatosan a kétségbeesett ordító retorikáig ívelve a könyörgést a fohászt- a boldogság kék madarát, a havon delelő szivárványt, a szeretetet és szerelmet és azt, aki a túlsó partra is átviszi a szerelmet.

"Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra / Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. / Mert mást se tudunk, csak könyörögni meg alázkodni meg kérni./(...) " azért esdekelve mégis: "Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem."- meg kell találnunk önmagunkat, de a bennünk lakozó Istenarcot és istenit is.

József Attila Csöndes estéli zsoltárától Balassi Bálint könyörgésén keresztül ívelt tetőfokára a Fohász meghallgatásért esdekelve Istenhez.

„Oratóriumot hallhattunk a vers templomában” a verset szolgáló, erősítő de önálló mondanivalót is hordozó, a harmóniát kiemelő zenével átölelve.

Hatalmas szolgálatra vállalkoztak művészeink, önmagunkhoz, az emberihez és istenihez visszavezetni a kétségbeesés, a harag, félelem útvesztőjében vergődő lelkeket.

Az előadás döbbent csendjéből, a sóhajokból, szisszenésekből és az előadás végén felzúgó vastapsból ítélve bizonyos, hogy lélektől lélekig hatolt!

Hálásan köszönöm, hogy részesülhettem az élményben.
Remélem, hogy futótűzként terjed ez az előadás. Nagy szükség van rá!
Veres-Kupán Enikő.